Az agy nem videokamera: az önámítás pszichológiája

Amikor őszintén hiszünk valamiben, ami nem egészen úgy történt 

Volt már olyan vitád, amikor teljes bizonyossággal tudtad, hogy a másik mit mondott – aztán kiderült, hogy ő egészen másképp emlékszik?

És vajon kinek van igaza?

A meglepő válasz az, hogy akár mindkettőtöknek lehet olyan emléke, amelyben őszintén hisz.

Az agyunk ugyanis nem videokamera. Az emlékeink nem pontos felvételek, amelyeket egyszerűen visszajátszunk. Minden felidézéskor egy kicsit újraalkotjuk őket: összekeveredhetnek bennük az eredeti élmény részletei, az érzéseink, a későbbi tapasztalataink és az, ahogyan azóta értelmeztük a történteket, Ez a jelenség nem csak a bűnügyeket felderítő nyomozóknak jelent gondot, hanem része a mindennapi életünknek otthon és akár a munkahelyen is.

Az emlékezet nem őrzi a múltat, hanem újraalkotja

Elizabeth Loftus klasszikus kutatásai óta tudjuk, hogy már egyetlen, másképpen feltett kérdés is képes befolyásolni, mire emlékszünk egy eseményből. A kutatások szerint a hamis emlékek nem feltétlenül valamilyen rendellenesség jelei: a normális emlékezeti működés természetes velejárói lehetnek.

Az agy számára ugyanis nem mindig a tökéletes pontosság a legfontosabb. Inkább arra törekszik, hogy gyorsan értelmezhető, koherens történetet hozzon létre a világról. A hiányzó részleteket automatikusan kiegészíti, és így a történetünk sokszor akkor is kerek és meggyőző lesz, ha nem minden részlete felel meg pontosan a valóságnak.

Ez elsőre talán ijesztőnek hangzik. Valójában azonban rendkívül hasznos működésről van szó: így tudunk gyorsan dönteni, tanulni a tapasztalatainkból és előre jelezni, mi történhet.

Amikor az agyunk a saját történetünket védi

Az önámításnál már nem egyszerűen arról van szó, hogy rosszul emlékszünk. Bizonyos információkat könnyebben elfogadunk vagy elutasítunk attól függően, hogy azok hogyan illeszkednek az önmagunkról és a világról kialakított képünkbe. Lehet, hogy nem akarjuk azt gondolni magunkról, hogy hibáztunk. Lehet, hogy egy kudarc túl fájdalmas lenne. Vagy egyszerűbb azt hinni, hogy „a másik miatt történt minden”.

A pszichológia ezt motivált gondolkodásnak nevezi. Ilyenkor a gondolkodásunk részben az önbecsülésünket, a biztonságérzetünket vagy a már kialakított énképünket, vagy hitrendszerünket védi.

És van még egy érdekes csavar: minél többször idézünk fel egy történetet, annál inkább módosulhat az emlékünk. A reconsolidáció során az emlék minden felidézéskor újra rögzülhet, így idővel egyre inkább eltávolodhat az eredeti tapasztalattól. Közben akár egyre biztosabbak is lehetünk benne.

A bizonyosság tehát nem feltétlenül bizonyíték az igazságra.

Ez az egyik legfontosabb felismerés, amit a saját kapcsolatainkban is érdemes magunkkal vinni.

Mi történik, amikor hazudunk?

A kutatások szerint a hazugság nem egyetlen „hazugságközponthoz” kapcsolódik az agyban. Több, elsősorban a tervezésben, önkontrollban és a konfliktusok felismerésében részt vevő agyi terület együttműködése szükséges hozzá. A hazugság általában nagyobb kognitív terhelést is jelent, hiszen egyszerre kell visszatartanunk az igaz információt, létrehoznunk egy alternatív történetet és figyelnünk annak következetességére.

Az önámítás ebből a szempontból különösen érdekes. Ha másokat próbálunk félrevezetni, van esély arra, hogy valaki kívülről korrigál minket. Ha viszont saját magunkat győzzük meg egy számunkra kényelmesebb történetről, könnyen mi magunk válunk annak leglelkesebb megerősítőjévé.

És mi köze ennek a munkahelyhez?

Nagyon is sok.

Egy munkahelyi konfliktusban gyakran nem ugyanazt a történetet őrizzük az eseményről. Az egyik fél úgy emlékszik: „Nyilvánosan megaláztál.” A másik szerint: „Csak szakmai visszajelzést adtam.”

Ilyenkor könnyen elindulhat a hibáztatás: ki mit mondott, ki kezdte, ki volt igazságtalan. Pedig lehet, hogy a vita egy része nem is a történtekről, hanem azok eltérő értelmezéséről szól.

Ezért konfliktushelyzetben különösen hasznos lehet szétválasztani a tényeket és az értelmezéseket.

·         Mi történt tényszerűen?

·         Mire emlékszem biztosan?

·         Mit gondolok, mit jelentett?

·         Mi az, amit csak feltételezek?

·         Hogyan mondaná el ugyanezt a másik fél?

A munkahelyi kommunikációban ennek egy egyszerű eszköze a visszamondatás is: „Ha jól értem, azt mondod, hogy…”. Ezzel már a beszélgetés közben kiderülhet, ha mást hallottunk ki ugyanabból a mondatból.

Szervezeti konfliktusokban pedig különösen fontos lehet először közös valóságalapot teremteni: mi hangzott el, mikor történt, kik voltak jelen, milyen döntés született – és csak ezután beszélni arról, hogy ki hogyan élte meg.

És mi van azokkal a részeinkkel, amelyeket egyszerűen nem látunk?

Mindannyiunknak vannak vakfoltjai: olyan tulajdonságaink, szokásaink vagy viselkedésünk, amelyek számunkra nehezen láthatók, miközben a környezetünk számára egészen nyilvánvalóak lehetnek. Egy vezető például őszintén gondolhatja magáról, hogy határozott és magas szakmai elvárásokat támaszt. A munkatársai viszont megélhetik ugyanezt túlzott kontrollként vagy kiszámíthatatlanságként.

Ilyenkor nem feltétlenül arról van szó, hogy valaki hazudik. Lehet, hogy egyszerűen nem fér hozzá a saját működésének ahhoz a részéhez, amelyet mások látnak.

Az önámítás pedig éppen abban segíthet, hogy ezt a kellemetlen információt távol tartsuk magunktól. Ha a visszajelzés nem illik az önmagunkról kialakított képbe, könnyebb megkérdőjelezni a visszajelzést, mint a saját történetünket. Ezért lehet olyan fontos az önismeretben és a munkahelyi együttműködésben a valódi, biztonságos visszajelzés.

Nem azért, hogy megtudjuk, „milyenek vagyunk valójában”. Hanem azért, hogy egy kicsit több nézőpontból láthassuk magunkat. Mert amit magunkból nem látunk, arról könnyen azt hisszük, hogy nincs is ott.

Hogyan vehetjük észre a saját vakfoltjainkat?

Ha vannak olyan részeink, amelyeket magunkból nehezebben látunk, hogyan kerülhetnek mégis a látóterünkbe?

Az egyik út a visszajelzés. A Johari-ablak modellje jól szemlélteti, hogy vannak olyan tulajdonságaink és viselkedéseink, amelyeket mások érzékelnek, mi viszont kevésbé. A valódi, biztonságos visszajelzés éppen ezeket a vakfoltokat teheti láthatóbbá.

A magánéletben ez lehet egy őszinte beszélgetés valakivel, akiben megbízunk. A munkahelyen pedig tudatosan kialakított visszajelzési kultúra, fejlesztő célú 360°-os visszajelzés, coaching vagy rendszeres reflexiós beszélgetés segíthet.

A Botanical Mind módszertanban ehhez a botanikai képek válnak különleges tükrökké. A képekkel végzett önismereti munka során nem az a cél, hogy megfejtsük, „mit jelent” egy kép, hanem hogy megfigyeljük, milyen érzéseket, gondolatokat, emlékeket vagy asszociációkat hív elő belőlünk.

A kép így közvetítővé válik: segíthet egy kicsit kívülről ránézni arra, ami bennünk történik, és olyan kérdésekhez is közelebb kerülni, amelyeket pusztán gondolkodva talán nehezebb megfogalmazni. Ez a fajta művészetterápiás önismereti munka nem helyettesíti a pszichoterápiát, és nem is az a célja, hogy diagnózist vagy „rejtett igazságokat” tárjon fel.

Inkább egy biztonságos, barátságos, játékos út önmagunkhoz.

Nem az a cél, hogy soha ne csapjuk be magunkat

Az önámítás nem egyszerűen valamiféle hibás vagy „rossz” működés. Bizonyos pozitív illúziók segíthetik a motivációt, a rezilienciát és a pszichés stabilitást is.A probléma akkor kezdődik, amikor a saját történetünk fontosabbá válik, mint az, ami történik.

Számomra talán éppen ezért az önismeret egyik legérdekesebb része nem az, hogy megtanuljuk „jól látni magunkat”. Hanem az, hogy időnként legyen bennünk elég kíváncsiság megkérdezni:

Lehet, hogy most nem magát a valóságot látom, hanem a róla alkotott történetemet?

Ez nem könnyű kérdés. De sok konfliktust, félreértést és felesleges belső feszültséget megelőzhet.

Mert néha nem az a legnagyobb hazugság, amit másoknak mondunk. Hanem az, amit évek óta őszinte meggyőződéssel mesélünk önmagunknak.